Tükör által világosan...

Hetek óta gondolkozom azon, hogy egy transzneműségről szóló előadásra készülve hogyan mutathatnám be a transzneműséget a maga komplexitásában. Végül A dán lány című Oscar díjas filmnek alább látható jelenete mellett döntöttem. Hihetetlen, hogy az elmúlt száz évben mekkorát fejlődött a tudásunk és a szemléletünk a transzneműség kérdésében. Még a XVI. században is az volt a közhiedelem, hogy a férfiak és a nők nemi szervei között nincs különbség. Csak éppen a férfiaké kívül van... Több dichotómia szabta meg a transzneműségről és más, ma LMBTQI rövidítéssel összefoglalt jelenségről a felfogásunkat: természetes - természetellenes, éretlen - érett szexualitás. Vannak világító cölöpök, amelyek kijelölték a fejlődés útját. Egy dán rendőrtiszt javaslata nyomán leválasztották a homoszexualitást a bűnözésről: miután a homoszexualitás legitim lett, már nem volt értelme zsarolni őket, így bűnözésre sem került sor. Ha mindez hamarabb történik meg, Oscar Wilde sokkal tovább élhetett volna, és még több remekművel gazdagította volna a világirodalmat. 1973-ban a Honolului világkongresszuson deklarálták, hogy a homoszexualitás nem betegség. Majd a transzneműségre is sor került. Gondoljunk csak bele. A DÁN LÁNY (Lili Elbe) történetének idején, a húszas években és a harmincas évek elején hajmeresztő műtéti eljárásokat alkalmaztak a transzneműek nemi átalakítására. És mindezt olyan emberek tették, akik legalább belátták, hogy erre van szükség. Lili Elbe belehalt a műtétbe. Egy közlemény szerint (Green, 1985) az 1979 és 1984 közötti időszakban végzett műtéteknél, a nőből férfivá való operáció esetén 97 %-os, a férfiből nővé változásnál 87 %-os volt a megelégedettségi ráta. Örülök, hogy A dán lány kapcsán a közbeszéd része lett mindez.

Mozgássérültek az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnnek fel sikeres játékfilmeken. Többek között az Életrevalók, a Szkafander és pillangó vagy A bal lábam című film állítja középpontba a testi fogyatékosságot. Ebbe a sorba illeszkedik a Mielőtt megismertelek című, Angliában játszódó amerikai film (Thea Sharrock, 2016) is. William Traynort elüti egy motor, és négyvégtagi bénulás miatt kerekesszékbe kényszerül; fejsérülés nem éri, szellemileg teljesen ép marad. Átérzi helyzete kilátástalanságát, vágyai és a valóság közti áthidalhatatlan szakadékot és öngyilkosságra, pontosabban megrendelt halálra készül. Ekkor toppan az életébe Louisa Clark, az örök optimista, kicsit talán a kelleténél infantilisebb „baby sitter”, és William arcán mosoly, majd kacagás jelenik meg. Az alábbi jelenetben például kerekesszékes táncot lejtenek William exbarátnőjének esküvőjén.

Az olvasás egyike a legfontosabb szokásainknak; a személyiség- és intellektusfejlődés elengedhetetlen része, a verbális kultúra egyik alappillére. A világ nem politikai erővonalak mentén van szétszabdalva, hanem aszerint, ki olvas, és ki nem olvas, az előbbit olvasás+-nak, utóbbit olvasás— -nak nevezhetjük. Mit olvastál az elmúlt héten, és én megmondom, ki vagy, mondhatjuk tetszés szerint bárkinek, és jószerével nem hibázunk. A biblioterápia az a segítő szakmai módszer, amely a szépirodalmi olvasásélményre építi a segítés stratégiáit. A laikus „biblioterápia” pedig emberek önkéntes társulása abból a célból, hogy egy-egy nagy írót együttes erőfeszítéssel feldolgozzák, átbeszéljék, saját életükkel összefüggésbe hozzák. És mindezt játékosan, lazán, élvezetesen. A Jane Austen Könyvklub című film (Robin Swicord, 2007) pontosan egy ilyen laikus „biblioterápiát” mutat be pergőn, elevenen, játékosan. Egy-egy hónap egy-egy Austen regény feldolgozását jelenti, miközben a szereplők élik az életüket, és közben ösztönösen vagy tudatosan folyamatosan az Austen-regényhősökhöz mérik magukat, úgy bánnak velük, mint családtagokkal, szeretik, utálják őket, vagy közömbösek irántuk. De elkelne néhány ilyen könyvklub Magyarországon is!

A rokonok, szakértők és önkéntes segítők tapasztalatai megegyeznek abban, hogy a fogyatékosok különleges képességekkel rendelkeznek. A fogyatékosokról szóló könyvek, képek és játékfilmek ezt a különleges világot verik vissza. Ilyen például H.G. Wells A vakok országa című briliáns novellája, és ebbe a sorba illeszkedik A szkafander és pillangó című film is. A fényes éj (Balajan, 2004) című, poétikus szépségű ukrán film sem tesz mást, mint ezt a jól bevált receptet követi: egy intézet életéből vett képi szemelvényeken keresztül bemutat néhány vak, siketnéma, autisztikus embert, gyermeket, akik légies, vibrálóan izgalmas személyisége fölébe kerekedik a csetlő-botló, tökéletlen nem fogyatékosok gyarlóságainak. Alekszej, ez a tehetséges, PhD programba felvett szakember beleszeret egy szép, és szépségét egyáltalán nem véka alá rejtő egyetemistalányba, és mielőtt végleg elhagyná az intézetet, annak fantasztikus lakói "közbeszólnak", és maradásra késztetik a fiatalembert. A film kiválóan alkalmas az előítéletesség feloldására.

A tizenhárom éves lányok kultusza a művészetben végigvonul a huszadik századon, kezdve Schiele erotikus tizenéveseitől Nabokov Lolitáján és Salinger Esméjén át egészen Balthus pajzán lányaiig. Az Érzékeny pont című filmben (2007) Alan Ball amerikai rendező bemutat egy félig libanoni, félig amerikai lányt, Jasirát, elvált és a szeretet képességének alacsony fokán lévő szülei között oszcillálva. Közben ő is találkozik "Humbertjével", a nős, egy gyermekes tartalékos katonával, aki erőszakkal elveszi szüzességét, majd a film végén elnyeri méltó büntetését.  És találkozik Rifattal, fekete osztálytársával, akivel megízleli a szerelmet. Végül megtalálja "szüleit" egy gyermeket váró, őt féltőn óvó fiatal házaspárban, akik rasszista, szexista, brutális apja elől nyújtanak számára menedéket. Az alábbi jelenet a végkifejletet mutatja, amikor mindenki számára minden kiderül.

Sokféleképpen lehet a közönséget megtéveszteni. Régen, a középkorban ezt úgy tették, hogy titkos kódokat rejtettek a képbe, vagy olyan motívumot festettek bele, amelyről tudták, hogy a közönség nem veheti észre, mert a templom megvilágítása ezt nem teszi lehetővé. A modern korban vannak kép- és festőhamisítók. Előbbiek meglévő képek tökéletes másolatait készítik, utóbbiak teljes technikai fegyverzettel bebújnak ismert festők "bőrébe", és azok stílusában új képeket festenek. A közönség megtévesztésének egészen sajátos módját eszelte ki Walter Keane, aki soha nem tanult meg festeni, bár szeretett volna. Nagy szemeket festő felesége, Margaret képeit úgy tárta a világ elé, mintha azok a sajátjai lettek volna. Hatalmas vagyont és hírnevet szerzett ezáltal. De a feleség - teljesen jogosan - fellázadt, és a világ elé tárta, hogy férje hamisító szélhámos. Per lett belőle, amelynek végén a bíró mindkét felet egy rajz-festmény elkészítésére kérte. Ezen a próbán Walter elvérzett, Margaret győzött. Történetükről a Nagy szemek című Tim Burton-film tudósít. Az alábbi jelenet a feleség első lázadása: önarcképet fest korábban még nem alkalmazott stílusban, és ezzel zavart kelt férje gépezetében. A Keane-házaspár sorsa jól példázza a nők férfiak általi, történelmi léptékű elnyomását.

Egy belga-francia film, A kisfiam ( rendező: Martial Fougeron, 2006) teljes fegyverzetében mutat be egy férje által elhanyagolt anyát, aki mindent megtesz, hogy kamaszodó gyermekét, Julient deviánssá, embergyűlölővé, anyagyilkossá tegyen. Ehhez be kell épülnie Julien iskolájába, össze kell játszania a tanárokkal, meg kell akadályoznia, hogy Julien rokonszenves lányokkal randevúzzon, el kell, hogy csípje a fiának szánt postai leveleket, időnként, dührohamában, ha nem kedve szerint alakulnak a dolgok, agyba-főbe kell vernie kicsi fiát. Tipikus autoriter anya, akit a tekintélyelv irányít, de míg az egyik alkalommal megtilt valamit kemény szigorral fiának, a másik alkalommal kedélyesen megengedi neki ugyanazt. Hiába figyelmezteti lánya, sőt férje is, hogy kisfia boldogtalan, ő az ellenkezőjét hiszi (vagy nem hiszi). Egy biztos, fogalma nincs, mi játszódik le Julien lelkében. Az alábbi jelenetben nem érti, Julien miért lett egyik napról a másikra szemérmes, szégyenlős, rejti el nemi szervét anyja elől, és kényszeríti fiát, hogy mutassa meg magát tetőtől talpig, ahogy korábban. Majd a második jelenetben Julien születésnapjára egy kis játékautót vásárol, mert nincs tisztában azzal, hogy fia már kamaszodik, és egészen más dolgok érdeklik. Vizuális tankönyv szülőknek, nevelőknek, tanároknak, mindenkinek.

Az elengedés kifejezés a gyászfeldolgozás, gyászmunka hatékonyságára utal. A filmművészet tele van jobbnál jobb gyászfeldolgozás-ábrázolással, főleg az elveszített személy elengedésének nehézségei jelennek meg a filmvásznon. Ritka, amikor ennek ellenkezőjével találkozunk: hatékony gyászfeldolgozással. Ennek kitűnő példáját láthatjuk a Kálvária (2014) című ír-angol filmben, ahol James atya, katolikus lelkész egy közlekedési balesetben elhunyt férfi özvegyének, Terezának próbál vigaszt nyújtani a hit eszközeivel.  Hamar kiderül azonban, hogy az asszonynak nincs szüksége vigaszra. Úgy érzi, hogy életének egyik legnagyobb ajándéka a férje volt, és azt képviseli, hogy azoknak van szükségük vigaszra, akiknek ez nem adatott meg. Velük bánt a sors igazságtalanul, nem vele. Hasonló mentalitással találkoztam egy amerikai dokumentumfilmben, ahol olyan anyákat szólaltattak meg, akik elveszítették gyermeküket. Egy öt éves gyermekét elveszített anya azt mondta, hogy boldog, hogy egy ilyen értékes, csodálatos kisemberrel együtt lehetett öt évig. Sajnálja azokat, akik ebben az élményben nem részesülhettek. Az elengedés olyan képesség, amely rendkívüli nehézségektől szabadítja meg az embert. Mint minden képesség, ez is fejleszthető. Az amerikai mentálhigiénés mozgalom is ezzel a felismeréssel vette kezdetét a negyvenes évek közepén, amikor mentálhigiénés szakemberek háborús özvegyeket vizsgáltak, és arra a következtetésre jutottak, hogy vannak köztük olyanok, akik különleges képességekkel rendelkeznek a gyászfeldolgozás terén. Ennek alapján indították el az özvegyek önsegítő csoportját, ahol ezek a nők fontos szerepet kaptak.

A bűn és bűnhődés motívuma végigvonul a filmművészet történetében (is). A távolkeleti modell (főleg Kim Ki-duk filmjei) szerint a bűn elkövetése után az elkövető lelkében zajló folyamatoké a kulcsszerep: neki kell eljutnia a következtetések levonásáig. Ebben a környezetnek gyorsító szerepe (bűntudatkeltés) lehet. A nyugati modell kétirányú: az egyik (civilizált) változat szerint az elkövető büntetése az igazságszolgáltatás feladata. Ennek egy kelet felé mutató alváltozata olvasható Tolsztojnál és Dosztojevszkijnél, amikor a bűnös feladja magát, mert bűnhődni akar. A másik (keresztény) modellben az ártatlan (Krisztus) bűnhődik az emberiség bűneiért. A Kálvária című ír-angol film paphősének, James atyának azért kell elsősorban bűnhődnie, mert paptársai gyermekeket molesztáltak. Az áldozat azért éppen őt szemelte ki, hogy rajta álljon bosszút szörnyű gyermekkori traumájáért, mert tudja róla, hogy ő jó ember. Így, a krisztusi modell forgatókönyve szerint indul a film, ahogy egyébként a cím is utal a megváltó kálváriájára. De közben kiderül, hogy James atya alkoholista volt, és amikor lányának, Fionának a legnagyobb szüksége lett volna az apjára (anyja halálakor), elérhetetlen volt a számára. A gyilkosság szándékának bejelentésétől a gyilkosságig egy hét telik el. Ez alatt az egy hét alatt James megtapasztalja, hogy híveinek nagy része nem istenfélő ember, és megrendül hitében. Eközben valaki felgyújtja a templomot és megöli kedvenc kutyáját. James első reflexe, hogy – önvédelmi céllal – pisztolyt szerez be, sőt részegen még lövöldözik is a kocsmában. De a sorsdöntő találkozás előtt eldobja a fegyvert (hogy a film újra visszakanyarodjon a krisztusi fonálhoz), és védtelenül találkozik gyilkosával, aki kíméletlenül agyonlövi őt. Az alábbi jelenetben az atya és lánya közötti tisztázó beszélgetés egy részletét látjuk a tengerparton.

Fernando Meirelles Vakság című filmje (2008) science fiction-szerű imaginációként kreál egy katasztrófahelyzetet (egy képzeletbeli városban az emberek sorra megvakulnak), és végiggondolja, mi következhet ebből. A dráma hőse mégsem egy vak, hanem egy látó, egy orvos felesége, aki csodával határos módon nem vakul meg. Miután a vakokat karanténba zárják, úgy tesz, mintha ő sem látna, és követi férjét. Ettől a pillanattól kezdve hatalmas felelősség zuhan rá: neki kell a vakok épségére vigyázni. A veszély kívülről és belülről is leselkedik a szemük világát vesztettekre. A még látásukat megtartók diszkriminációjából fakadó nehézségekkel (nincs megfelelő ellátás, nincs elég élelem, stb.) kell szembenézniük. De egy erősebb és gyilkosabb veszély is felüti a fejét: a vakok egy csoportja terrort kezd gyakorolni a többiek felett. És ekkor jön el igazán az asszony ideje: kimenti a vakokat a tombolók karmaiból, majd kivezeti a hirtelen szabaddá vált karanténból a körülötte maradt vakokat. Az asszony  nem gyengül el, csak a pokol végén, amikor szembe kell néznie a minden egyes ételadag megszerzésével járó erőszakos megnyilvánulásokkal (ezt a jelenetet látjuk alább), illetve amikor az egyik vak lány észreveszi, hogy visszanyerte a látását. Népmesei történet jóról és rosszról.