Dante Gabriel Rossetti Beata Beatrix című festménye elevenedik meg A fehér ruhás nő című film vásznán (Tim Fywell, 1998). Már a szenvedélyes bűnök című Ken Russell-filmnél láthattuk, hogy a képzőművészetnek milyen aktív funkciói lehetnek egyes filmekben, szemben másokkal, ahol a háttérből kikandikáló képek inkább rejtett üzenetet hordoznak. A festmény modellje Rossetti halott kedvese, akit egy évvel a halála után részben emlékezetből, részben korábbi vázlataiból elevenít fel. A festmény a festő tudattalan kísérlete arra, hogy halott kedvesét, Elizabeth Siddalt feltámassza. Míg ez a preraffaelita festő életében nem sikerült, addig A fehér ruhás nő című filmben igen. Marian és Laura féltestvérek. Édesapjuk halála után a lányok a gazdag és excentrikus nagybátyjuk öreg kastélyába költöznek. A nagybácsi felfogad egy festőt, Waltert, hogy rajzolni taníttassa unokahúgait, aki azonnal beleszeret Laurába. Érzelmei nem maradnak viszonzatlanok. A lánynak mégis vissza kell utasítania a festő közeledését, mert már menyasszony. Míg Walter egy megrendezett botrány ártatlan „elkövetőjeként” távozni kényszerül kedvese közeléből, Laura házassága balul üt ki. Kiderül, hogy férje csak a hozománya miatt vette feleségül, és specialista bevonásával a lány életére tör. Amikor Marian megpróbálja megmenteni sikertelenül, Laura leveti magát egy magas toronyból és szörnyethal. Ám később kiderül, hogy nem ő halt meg, hanem szerencsétlen sorsú fehérruhás féltestvére, akit Laura férje rontott meg még kamaszkora előtt, és aki ezt az eseményt nem tudván feldolgozni, állandóan elszökik az elmegyógyintézetből azzal a céllal, hogy fehér ruhában „kísértsen”. Marian és Walter végül kinyomozzák, hogy Laura él, egy elmegyógyintézetben van. Kiszabadítva innen, Laura tébolyultságából „visszatér”, spontán meggyógyul.
A Szamothrakéi Niké egy ókori görög márványszobor. Egy győztes tengeri csata emlékére emelték Szamothraké szigetén, az i.e. 2 század elején, a hellenisztikus rodoszi iskola egyik remekműve. A 2,45 méter magas szobor a győzelem istennőjét, Nikét ábrázolja, amint egy hajóorra száll alá. A test ferde tengelye, a hatalmas, vitorla módra dagadó öltözete igen jól érzékelteti a repülést. A művész arra törekedett, hogy kifejezze a nehézkedés, a súrlódás jelenségét, és azt, hogyan befolyásolja ezek hatását a változó irányú és erősségű szél. 1863-ban találták meg Szamothrakén. 1934-ben és 2013-ban foglalkoztak a felújítással. Napjainkban a párizsi Louvre egyik fő látványossága. Amikor a Titanic című tömegfilm készült, a rendezőnek, James Cameronnak ez a szobor lebeghetett a szeme előtt, amikor ezt a légiesen finom képsort készítette a film szerelmespárjáról, Jackről és Rose-ról. Ez a képsor is mutatja, hogy a moziban megjelenő képzőművészetnek a lehetőségei határtalanok. Hasonló példát már ebben a blogban bejegyeztem: Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmjében a menekülési jelenet Masacchio Kiűzetés a Paradicsomból című képét rekonstruálja.
Peter Greenaway kezdetben festőnek készült, de Ingmar Bergman filmjeinek hatására filmrendező lett. Filmjei a festészet tudattalanját jelenítik meg. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című film egy étteremben, vagyis a Paradicsomban játszódik. A tolvaj az Isten, övé az étterem, a szakács a kígyó, ő maga a sátán. Az Isten felesége Éva, aki összeszűri a levet Ádámmal. Amikor ezt az Isten megtudja, éktelen haragra gerjed. Ekkor kell a szerelmespárnak elmenekülnie az Édenkertből. Egy fridzsider-autóban menekülnek, nyers húsok társaságában. Hánykolódásuk az autóban egy pillanatra Masaccio: Kiűzetés a Paradicsomból című képét idézi. Peter Greenaway nem tagadja meg önmagát, adózik a legnagyobb festők emlékének.