McMurphy nem szeretne börtönbe kerülni. Ezért megjátssza a pszichiátriai beteget, és egy pszichiátriai osztályon találja magát. Hogy unalmában siettesse az időt, csak úgy, mellesleg, elindítja a betegek emancipációs harcát. Ennek során ő ugyan elbukik (frontális lobectomiával végzi), de társai kiszabadulnak a pszichiátria vasmarkából. Ken Kesey könyve és a könyvből készült Milos Forman-film (1975) a szociálpszichiátriai és antipszichiátriai mozgalom szemléletét sűríti össze, amely a zárt osztályok részleges kinyitásához, az erőszak szimbólumainak (rácsos ágy, kényszerzubbony, elektrosokk kezelés, lobectomia, stb.) fokozatos felszámolásához vezetett. Ebben a jelenetben McMurphy arra akarja társait rávenni, hogy szökjenek ki a város egyik "kricsmijébe". Arra a kérdésre, hogyan szeretne megszökni, lazán csak annyit válaszol, hogy felemeli a felemelhetetlen csaptelepet és belehajítja az ablaküvegbe, majd a sikerre fogadásokat köt. Természetesen nem sikerül felemelnie a csaptelepet. A végén csak annyit mond: "De megpróbáltam, az istenit, megpróbáltam. Én legalább megpróbáltam". Ez akár a film mottója is lehetne.