Tükör által világosan...

Kim Ki-duk A sziget (2000) című filmje egy tavon játszódik, hasonlóan A Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz című filmjéhez. Egy csinos révészlány halálosan beleszeret egy feleséggyilkos fiatalemberbe, aki a törvény és saját lelkiismerete elől a tó egyik lehorgonyzott kalibájában húzódik meg kedves papagájával. De a lelkiismerete elől nem menekülhet: meg akarja ölni magát. A révészlány azonban ezt megakadályozza. Amikor feltűnnek a törvény emberei, újabb öngyilkosságot kísérel meg, amely megint a révészlány gyors közbelépésén hiúsul meg. Ezt követően a lány megöli a férfi újdonsült barátnőjét, hogy szerelmük beteljesedése elé ne gördüljön akadály. De a férfi a lány életmentő akciói után sem akar a tavon maradni, menekülését a révészlány akadályozza meg. S amikor újra menekülni akar a férfi, a lány szörnyű tettre szánja rá magát: élete kockáztatásával (vaginájába akasztja a menekülésre használt csónakhoz erősített pecabot horgait) próbálja a férfit visszatartani. Amikor a férfi evezés közben rájön erre, visszatér a lányhoz, és most ő menti meg annak életét. A film egy álomszerű képpel zárul; a férfi a vízben begyalogol egy nádasba, amelyről kiderül, hogy az egy ladikban félig vízzel ellepett révészlány fanszőrzete...

Minden idők egyik legmegrázóbb, legmélyebb filmjelenetét mutatom be az Amarcord című Fellini-filmből.Titta, a főhős (aki Fellini fiatalkori alakját személyesíti meg) büntetésben van, de őt is elviszik arra a hétvégi családi kirándulásra, amely Titta szkizofrén nagybátyja részvételével zajlik. A nagybácsit egy napra kiviszik az elmegyógyintézetből, ahol életét tölti. A nagybácsi eleinte  nyugodt, csöndes, azután hirtelen eltűnik, sehol nem találják, majd észreveszik, hogy felmászott egy nagy fára. Onnan kezd el kiabálni: "Nőt akarok, de azonnal". Miután semmilyen módszerrel nem sikerül lecsalogatni, leparancsolni, lekényszeríteni a fáról, kihívják az elmegyógyintézet főnénijét, akinek az első mondatára a nagybácsi engedelmesen lemászik a fáról.

A szemfényvesztés művészetének egyik megnyilvánulása egy viszonylag új játékfilm, A némafilmes (2011). Szemfényvesztés abban az értelemben, hogy a film nézése közben teljesen a húszas évek világában érezzük magunkat. A film egy filmsztár tündökléséről, bukásáról és megmentéséről szól. A színész felett elszalad az idő, a hangosfilm korszakában kiszorul a mozivászonról, egyre kevesebb szerepet kap, egyre kevésbé keresik a barátságát, izolálódik. Inni kezd, elszegényedik, depresszióssá válik, öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják. Sőt: öngyilkossági kísérletre készül. Ekkor indul be a "Papageno-effektus", vagyis a hős megmentésére irányuló erőfeszítések sora, amely jelen esetben egy melegszívű lány odafigyelésében, illetve aktív segítségnyújtásában, illetve egy hűséges, okos és bátor kutyus odaadó szeretetében és a gazdájáról való gondoskodásában nyilvánul meg. Végül sikerül a némafilmest megmenteni.

Különös hangulatú téli skóciai táj. Mindenki fagyoskodik itt, Frances, a férjét elveszítő fényképésznő, Alex, a fia, aki látván anyja letargikus állapotát, gondoskodni próbál anyján, de durva elutasításban részesül, majd megismerkedik egy lánnyal, aki hetek óta leselkedik utána, Elspeth, Francis járászavarral küszködő anyja, aki otthon hagyta a botját, de elég erőt érez ahhoz, hogy lánya háza táján rendet teremtsen, Tom és Sam, két iskolásfiú, akik a havon tüzet gyújtanak, hogy megmelegedjenek, Chloe és Lily, két idős hölgy, akik minden nap temetésre mennek talán csak azért, hogy a temetőig és vissza fűtött buszban utazhassanak... És amikor Francis végre anyjával kimozdul a fűtetlen lakásból, hogy élete fotóit elkészítse, találkozik Tommal, az aznap iskolát kerülő egyik fiúval, aki meglátja Francis lenyírt haját és szemeit, és kéri az asszonyt, hogy megérinthesse a haját, mire az asszony igent mond, hogy Tom rögtön beletúrjon, majd elégedetten állapítsa meg, hogy a nő haja jólesően csiklandozza a kezét... Végül Tom elindul egy pusztulásra ítélt kismacskával a befagyott tengeren...

A család Nonnája, nagymamája egész életében csak vágyakozott, és követte azt a keleti filozófiákból és keresztényi tanokból ismert igazságot, mely szerint "a tökéletesség a lemondásból áll". Nem ment férjhez szerelméhez, és cukorbetegsége miatt nem élhette ki szenvedélyét az édességek, sütemények iránt sem. Szemben a családfővel, meleg együttérzéssel fogadja unokái homoszexualitását. Amikor A szerelem, pasta, tenger című Özpetek-film főhőse, Tommaso (akinek titkolnia kell családja előtt homoszexualitását), bejelenti egy családi ebédnél, hogy nem kívánja folytatni a családi vállalkozást, és írói ambícióinak szeretne élni, úgy dönt, hogy eljött az ő ideje. Ünneplőbe öltözik, kicsinosítja magát, majd maga elé tesz valamennyi finomságot, amit eddig megtagadott magától, és nagy-nagy eufóriával, szó szerint a halálba eszi magát.

Első pillanatra az ember azt gondolná, egy újabb játékfilm az öregedésről, az elmúlásról, az Alzheimer-kór furcsaságairól. Ezt a benyomást erősítik a tankönyvi, szakszerű idézetek a betegségről, melyek egy része ráadásul a "beteg" szájából jön. És az erre szakosodott intézet (otthon) pontos bemutatása is valamiféle ismeretterjesztő hangulatot sugall. De nem, nem erről van szó. Negyvenöt év házasság után az asszony úgy dönt, hogy köszöni szépen, ennyi elég volt, kilép belőle. Szokatlan módon ehhez a rövidtávú memória-zavarát használja fel. Az otthonban végre megtalálja önmagát. Gondoskodásával szinte ölni tudó férjétől megszabadulva talál valakit (egy súlyosan leépült, mozgásában gátolt férfit), akivel törődhet, és teljesen kivirul, megtáltosodik, szinte megszépül. Ezt persze férje nem nézi, nem nézheti jó szemmel. És máris egy igazi konfliktus kellős közepén találjuk magunkat. Az itt bemutatott jelenet apró villanást ad erről a konfliktusról.

Első pillanatra az ember azt gondolná, egy újabb játékfilm az öregedésről, az elmúlásról, az Alzheimer-kór furcsaságairól. Ezt a benyomást erősítik a tankönyvi, szakszerű idézetek a betegségről, melyek egy része ráadásul a "beteg" szájából jön. És az erre szakosodott intézet (otthon) pontos bemutatása is valamiféle ismeretterjesztő hangulatot sugall. De nem, nem erről van szó. Negyvenöt év házasság után az asszony úgy dönt, hogy köszöni szépen, ennyi elég volt, kilép belőle. Szokatlan módon ehhez a rövidtávú memória-zavarát használja fel. Az otthonban végre megtalálja önmagát. Gondoskodásával szinte ölni tudó férjétől megszabadulva talál valakit (egy súlyosan leépült, mozgásában gátolt férfit), akivel törődhet, és teljesen kivirul, megtáltosodik, szinte megszépül. Ezt persze férje nem nézi, nem nézheti jó szemmel. És máris egy igazi konfliktus kellős közepén találjuk magunkat. Az itt bemutatott jelenet apró villanást ad erről a konfliktusról.

Egy utolsó tangó nemcsak gyilkosság "beharangozó tünete" lehet (mint az Utolsó tangó Párizsban című filmben), hanem egy teátrális és végérvényes szakításé is. Erre példa a Könnyed erkölcsök című remek film, ahol Larita Huntington, egy érett, autonóm nő (aki autóversenyeken általában legyőzi a férfiakat, de miután nő nem győzhet, ezért nem hirdetik ki első helyezettnek) mit sem sejtve hozzámegy egy jóképű angol fiatalemberhez, John Whittakerhez, akiről kiderül, hogy közel sem olyan felnőtt, mint arája; képtelen leválni domináns anyjáról. S miután a család (az apa kivételével) összefog Larita ellen, nem áll ki mellette. Ennek ékes bizonyítékaként amikor Larita felkéri Johnt, hogy táncoljon vele egy tangót, férje visszautasítja őt. Így az asszony John Laritával rokonszenvező apjával, Jim Whittakerrel, a kiégett veteránnal táncolja el a tangót, amely Larita hattyútangója lesz.

Az angol filmrendező fenegyerek Ken Russell a stevensoni Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetnek egyfajta női változatát készítette el a Szenvedélyes bűnök című filmjében. Joanna Crane nappal sikeres ruhatervező, éjjel viszont vad szexuális szerepjátékokra is kész prostituált, akit próféták szeretnének megváltani és magánnyomozók leleplezni. Utóbbiból végül szerelem lesz, amely véget vet Joanna kétlakiságának. Ken Russell ebben a filmjében a filmtörténetben és saját életművét tekintve is egyedülálló módon a hős lelkiállapotát zseniális festmények teljes képernyős exponálásával teszi még hangsúlyosabbá.

A Viridiana-jelenség után érdemes a Tristana-jelenségről is beszélni, amely némiképpen túlfeszíti mindazt, amit az interperszonális addikció kifejezésben jelölni lehet. Tristana Luis Bunuel egy másik remekművének, a Tristana című filmnek a Viridianához hasonló ártatlan szűz hősnője, aki nemcsak elveszíti ártatlanságot, hanem inceszt kapcsolatba kerül egy apafigurával, a nagybátyjával, majd súlyos konfliktusba keveredik vele. Egy súlyos betegség miatt Tristana elveszíti az egyik lábát, és ez kegyetlen, autoriter személyiséggé formálja őt, aki könyörtelenül hagyja meghalni férj-nagybátyját azzal, hogy nem hív segítséget rosszulléte során.

Az Elveszettek és eszeveszettek (Lost and delirious, 2001, két másik magyar címe: Szép szédülés, illetve Elátkozott szerelem) poétikus szépségű kanadai film egy lányról, Paulie-ról szól, aki talál egy sérült ragadozómadarat, és meggyógyítja. Ő is olyan szabad és erőszakos, mint a szárnyaszegett állat. Szerelmes egy másik lányba, Tori-ba. De szerelme szakít vele, mert titkos kapcsolatuk váratlanul lelepleződött (in flagranti érték őket Tori húga és annak barátai), és Tori-nak bizonyítania kell, hogy heteroszexuális. Az eszeveszetté vált Paulie kihívja párbajra Tori barátját és tőrt döf a lábába. Majd az egész bentlakásos iskola tanulói és tanárai előtt, kedves madarával együtt "felszáll", azaz leveti magát az iskolaépület tetejéről. Az öngyilkossághoz vezető úton többen feltartóztathatnák  (jóindulatú tanárok, barátok, iskolatársak). De ez senkinek nem sikerül.